Az ipari energiahatékonyság-növelés nem azonos az általános takarékossággal. Egy üzemben nem az a cél, hogy a termelés rovására csökkenjen az energiafelhasználás, hanem az, hogy az azonos vagy javuló termelési teljesítmény kevesebb fajlagos energiaigénnyel, kisebb veszteséggel és jobb üzemi kontroll mellett valósuljon meg.
A kérdés ezért nem az, hogy „lehet-e kevesebb energiát használni”, hanem az, hogy hol keletkezik olyan veszteség, amely nem járul hozzá arányosan az értékteremtéshez. Ilyen veszteség lehet a hűtőtoronyban leadott hő, a kondenzvízzel elvesző energiatartalom, a sarjúgőz, a motorhűtőköri hulladékhő, a sűrített levegő vesztesége, a rosszul szabályozott szivattyúzás vagy ventiláció, illetve a technológiai vízkörökben rejtetten megjelenő hő- és vízveszteség.
Ezek a veszteségek sokszor nem külön soron jelennek meg. Beolvadnak az energiaszámlába, az üzemi rutinba, a megszokott technológiai működésbe. Emiatt vezetői szinten gyakran nem látszik, hogy egy-egy veszteségág éves pénzügyi egyenértéke akár jelentős beruházási alapot is képezhet. Ami műszakilag csak „meleg víz”, „kifújt levegő” vagy „leadott hő”, az gazdasági oldalról megtakarítási potenciál, CO₂-csökkentési lehetőség és beruházási program lehet.
Az energiahatékonyság-növelés akkor válik komoly ipari feladattá, ha a veszteséget pontos rendszerhatárral, mérési ponttal, kicsatolási lehetőséggel, fogadó oldallal, CAPEX/OPEX-becsléssel és visszamérési renddel vizsgáljuk. Nem elegendő egy berendezést kiválasztani, majd utólag megtakarítást keresni hozzá. Először a veszteséget kell megérteni, utána lehet műszaki megoldást, beruházási formát és megtérülési logikát rendelni hozzá.
A vitaindító kérdés ezért egyszerű: az ipari energiahatékonyságot továbbra is költségcsökkentési melléktémaként kezeljük, vagy beruházási értékteremtésként, amelyben a rejtett veszteségből mérhető pénzügyi, műszaki és környezeti eredmény képezhető?
